Szöveg és képek: Baka Péter – motorozzvelunk.hu
Ha visszagondolok a májusi hónapra, hát nem volt valami kedvez? nekünk, motorosnak, nem fogadtak kegyükbe az égiek, ezért még sosem éreztem akkora bizonytalanságot a pünkösdi hosszú hétvégével kapcsolatban, mint most idén. Az eredeti tervekben egy mariazelli túra szerepelt, de ezt a résztvev?k az id?járás bizonytalansága miatt visszamondtak.
Egy gyors fejvakarás után döntöttünk úgy, hogy mi – mint a motorozzvelunk.hu szervez?i – nem hagyjuk veszni ezt a hétvégét. Minden reggel az online id?járás jelentéseket bújtam, hogy milyen id?t mondanak Ausztria területére. Ezt akkor egészen könnyen meg tudtam fogalmazni: vízeset! Szinte így telt el az egész hét, aztán pénteken (a túra el?tt egy nappal) történt valami. Az osztrák-olasz határhoz jó id?t ígértek a következ? három napra. Gyors körtelefon, biztosítások megkötése, szálláskeresés és foglalás, majd pakolás jellemezte a péntek délutánt.
A túra itt kezd?dött…
Elhatároztuk, hogy a Villach-hoz és az olasz határhoz közeli Naßfeld környékét vesszük nagyító alá, itt töltjük két éjszakánkat, mert innen a Dolomitokba is könny? lesz átgurulni. Kicsit aggódtam, hogy miként is lehet az utolsó pillanatban szállást foglalni, de sikerült minden gond nélkül. Az els? általam kinézett panzióban, Tröpolach-ban le is foglaltam a szobákat. Félpanzióval kértük, így nem kellett foglalkoznunk a reggelivel és a vacsorával sem. Már csak az útvonal megtervezése volt hátra, pont erre való az indulás el?tti este, olyankor úgysem tudnék korán lefeküdni. Maga a Dolomitok az adott volt ugye, szinte kiszúrja a szemünket, és ott aztán van kanyar b?ven, na nem mintha az osztrák oldal hiányt szenvedne az ívekb?l. A sok kanyar hatására el is kereszteltük ezt a három napos túrát az Ezer Kanyar Túrájának.
Szokásomhoz híven utolsó éjszaka nem nagyon tudtam aludni, a sarkok és bárányok helyett én már a kanyarokat számolgattam és brummogtam er?sen, egyszer-kétszer még a térdem is leért. Ebben a tempóban hamar eljött a szombat reggel és már azon kaptam magam, hogy a Dombóvár vége táblát hagyom el éppen, és gurulok a találkozási pontra, Veszprémbe. Egy gyors pacsizás, beszélgetés után kicsit unalmas, de gyors szakasz következett: végig a 8-as f?úton egészen Körmendig. Itt egy tankolás és egy finom kapucsínó elfogyasztása után Rábafüzesnél léptünk be Ausztriába.
Kis csapatunk pihen?t tart.
Alig tettünk meg 10 kilométert, máris bejeleztek a motoros rend?rök, egy „vigyázz mérünk!” táblával. Nálunk sajnos ezt egyre ritkábban teszik meg. Egy jó tanács Ausztriára: mindig, mindenhol tartsátok be a sebességkorlátozásokat, nagyon szeretnek például 70-es tábláknál sebességet mérni. Ha erre odafigyelünk, jó pár eurót meg fogunk spórolni, amit aztán költhetünk az esti vacsorára, és/vagy fagyira.
Grazot szokás szerint déli irányába kerültük, szinte végig f? utakon haladtunk. Az A9-es autópálya alatt elgurultunk, ami ezen a napon egy vízválasztó is volt. Itt léptünk be ugyanis a hegyek birodalmába, innent?l kezdve mellékutakon haladtunk tovább. Deutschlandsberget elhagyva átmotoroztunk a Hebalpe közel 1300 méter magas csúcsán. Nagyon is érdemes erre kerülni annak, aki szereti a kis hegyi utakat, ahol forgalommal csak elvétve találkozhat! Nagyon jó kis kacskaringós út van itt, a GS nagyon jól érezte magát, velem együtt, persze. De érdemes mindig résen lenni, el?fordul ugyanis egy-két igencsak trükkös kanyar is. Szép ívesen indulnak, azután visszafordulnak, de úgy rendesen ám! Az ember meg csak kamillázik, hogy hova lett az út el?le, az el?bb még itt volt! El?ször hirtelen természetellenesen kezd gyöngyözni a homloka, de a kanyar kijáratánál – ha sikerül odáig eljutni – már széles a vigyor.
1500 méter felett.
Garminnak hála véletlenül rátévedtünk a B70-es f? útvonalra, de amilyen gyorsan rámentünk, olyan gyorsan le is tértünk róla. Hiába, a GS nem érezte jól magát rajta. Da ami ezután következet, ott már nem panaszkodott, megmásztuk a Klippitztörlt! Ami itt fogadott minket: 1644 méter magasság, 12 %-os emelked? és felejthetetlen kilátás. Az egyik parkolóban azon gondolkodtam, hogy milyen „fura” lehet erre a kilátásra ébredni, egy ilyen helyen kávézni reggelente. Biztos kibírhatatlan, de én mindenképpen megpróbálkoznék vele, hátha el tudnám viselni, csak egy kicsit…
Ahogy leértünk a hegyr?l, ismét egy f?útvonalon találtuk magunkat, a B93-as úton gurultunk tovább. Na jó, azért nem volt ennyire egyszer? a dolog, mert egy helyen rövidítettünk is, letérve a f? útról. Az ilyen döntéseket sosem bántjuk meg, mindig nagyon jó min?ség?, kevésbé forgalmas utak fogadnak. Ezután következett az Ossiacher See, a hegyek fogságában fekv? „kis” tavacska, Itt ismét az a bizonyos fura érzés töltött el mindenkit: reggel… felkelni… kávé… ááá! Mivel a tavat teljesen körbe lehet motorozni, két lehet?ségünk volt, hogy merre kerüljünk, jobbra vagy balra. Nehogy már a Garmin jobban tudja, mint én! – gondolattal a fejemben a „fordulj jobbra” hang után én persze keményen balra tartottam. Még büszke is voltam magamra, lelkem megnyugodott, majd a mosolyom egyre kevésbé volt természetes.
Reggeli… Kávé… Kilátás.
A tó melletti szakaszon végig záróvonal, el?zni tilos tábla és kocsisorok. Ezt a jó pár kilométert kénytelenek voltunk vonatozva megtenni, de legalább volt id?nk azon agyalni, hogy a többieknek mit mondok majd, miért mentem erre. Aki ismeri, tudja, hogy ezért is jó a Garmin: mindent rá lehet fogni! Mondanom sem kell, végig kellemes napos és felh?s id? váltakozott, de es?nek se híre se hamva nem volt. Villachi megállónknál örömmel nyugtázta mindenki, hogy már csak kb. 50 km van hátra a célig, ahol leparkolhatjuk lovainkat és mi is ihatunk egy jó pohár hideg sört.
Egy gyors tankolás után már csak a szállás megkeresése volt hátra. Sajnos hiába hagyatkoztam a GPS-re, nem találtuk a panziót sehol, egy nagyon kedves helyi családtól kellett útbaigazítást kérnünk. A panzió tulajdonosa amint meglátott minket elfutott… na nem világgá, hanem felnyitni a garázst és oda tessékelt be minket. Gondoltam, ennél azért jobb szobára számítottam, de legalább fedett és a motorom mellett alhatok. Szinte már láttam, ahogy a boxer bal hengerén f?zzük a teát, a jobbon pedig a pirítóst készítjük, Laci barátom Hondáját meg fogasnak használjuk majd, rádobálva ruháinkat.
Apa, kezd?dik!
Már-már kezdtem hozzászokni a gondolathoz és elismeréssel nyugtáztam, hogy a garázskapu is h?szigetelt, fázni nem fogunk, de ekkor szóltak a többiek, hogy meg van a szoba. Komolyan már sajnáltam a dolgot, nagyon otthonos kis garázs volt, még egy kép is lógót a falon. A szoba a szokásos osztrák panzió, zuhanyzó és wc is volt a szobában, törölköz?, szappan, és csoki az ágyon. A vacsora nagyon b?séges volt, palacsinta, tésztás leves és egy hatalmas töltött hús, amit egy sör kíséretében el is pusztítottunk. A vacsora desszert nélkül kidobott pénz (ezt ott is tudják ezek szerint), ezért még kaptunk egy epres sütit is. A napot (590 km) méltóképpen zártuk egy jó beszélgetéssel és a második sörrel. Gut..besser..Gösser.
Hegyek árnyékában – a Sella-kör kezdete.
Hamar eljött a vasárnap reggel, mint minden túránkon, most is egy b?séges, svédasztalos reggelivel kezdtünk. Tröpollachtól indulva Sillian felé vettük az irányt. Sikerült egy olyan jó kis utat találnunk, amiben pont annyi egyenes volt 100 km-re vetítve, mint egy doboz epres joghurtban valódi eper. Ezalatt az 50 kilométer alatt ötödikbe sosem tudtunk felkapcsolni, a négyes is csak ritkán volt meg, de az is általában csak véletlenül – ennél jobban nem is indulhatott volna a nap: finom reggeli, majd kit?n? út.
Kanyar jött kanyar hátára, múlt az id?, de a kilométerek alig fogytak. Itt mindenféle kanyartípusból jutott: volt sz?k, széles, enyhe, hajt?, és még „húvazze” típusúak is elfordultak. Ezen a szakaszon szinte csak motorosokkal találkoztunk, meg egy-két helyi autóssal, akik ezen a szakaszon lakhatnak. Délel?tt tíz óra után kicsivel átléptünk Olaszországba, és kicsit tempósabbra fogva a figurát haladtunk a Dolomitok csúcsai között. Természetesen Cortina felé fordítottuk kormányunkat, de egy kis csavar beiktatásával. Nem a „szokásos” f?útvonalon mentünk, hanem a Sankt Angelo Pass és Tre Corcipass bemotorozása után lépünk be a Dolomitok f?városába.
‘Hogyhogy nem esik?’
Mit is mondhatnák err?l a két útról? Ide el kell menni és meg kell nézni saját szemmel, ugyanis ezt leírni, elmesélni nem lehet. Az út 1800 méter magasra tekereg fel, páratlan látványt nyújt a kopár hegycsúcsokra, a hágó tetején fekv? tóról nem is beszélve. Ehhez a naphoz annyi még hozzátartozik, hogy mint kiderült, Helmut – szállásadónk – is motoros, szombat este már többször említette nekünk a Sella kört.
Ez annyira jól sikerült, hogy amire Cortina d’Ampezzóba értünk, már a Sella szó forgott az agyunkban, jelezvén, hogy körbe kell motoroznunk ezt a hegycsoportot. Ilyen gyorsan még nem beszéltünk meg semmit, egy tizedmásodperc alatt mindenki rábólintott. Akkor hajrá… 3 perc! Ha van rá elég id?nk, akkor ebben a körben hét hágót is érinthetünk, melyek átlagmagasságába 2100 méter környékén van. Ekkor még nem tudtuk, hogy nagy fába vágtuk a fejszénket, jócskán megn?tt az eredetileg erre a napra tervezett 350 km-es táv.
Májusi hó 2000 méter felett.
Gumijainkból otthagytunk egy kicsit a Passo di Falzarego (2110 m), Passo di Compologno (1875 m), Passo Sella (2240 m), Passo Pordoi (2239 m) hágóin is. Útközben rengeteg motorossal találkoztunk, akik néha a fizikát meghazudtoló módon vették a kanyarokat, volt, aki utassal, csomagokkal, de volt olyan is, aki csak szólóban „döntögetett”, nem tör?dve például a vízátfolyásokkal sem. Azt kell mondjam, ez egy más világ, teljesen más képet láthatunk a hegyekr?l, mint mondjuk az osztrák Alpokban.
Kopasz, magasra tör?, csipkézett hegycsúcsok, ahova szintén jól megtervezett, megépített utak vezetik fel a motorost. Jelzem, rajzolni sem lehetne szebb szerpentineket, ezek az utak már az extra kéjmámor kategóriát súrolják. Nem véletlenül látogatják motorosok százai minden évben ezt a környéket. Kit?n? az aszfalt, csak kevés helyen találkoztunk rossz min?ség? útburkolattal, élvezetes kanyarok és ehhez még egy páratlan táj is párosul. Ilyenkor sajnálom, hogy nem utassal motoroztam, ugyanis ilyenkor az ? „feladata” lenne a kattintgatás.
Egyébként nagy szerencsénk volt, az egész napos hágózás alatt csak két busszal találkoztunk, és nem is kellett „felkísérnünk” ?ket a csúcsig. Otthon a szoba melegében nem gondoltam rá, de ebben az id?szakban 2000 méter környéken még van hó és a h?mérséklet is elég h?vös, egy-egy pulóver nem árt, ha kéznél van. Canazei, majd a Fediapass és Giaupass érintésével tértünk vissza Cortina d’Ampezzóba.
Mivel kétszer ugyanazon az úton nem megyünk, ezért innen az Ss51-es, majd az Ss52-es úton haladtunk vissza, az osztrák határ felé. Itt már viszonylag gyorsabb tempót lehetett tartani egészen Tolmezóig. Itt északra Kötschach irányába fordultunk, és mivel már kés?re járt, csak bizakodni tudtunk, hogy gyorsan majd átérünk Ausztriába. Természetesen belefutottunk egy bicikliversenybe, ismét vonatoznunk kellett szinte egészen a határig. Innen már tényleg csak egy nyuszi ugrásra voltunk szállásunktól, este 8-ra meg is érkeztünk szeretett garázsunkba. Nagyon jó kis napot zártunk, egy dolgot sajnáltam csak, hogy nem jutott id?nk egy jó fagyira. Ezt még be kell pótolnunk!
A japó és a bajor jól megfér egymás mellett.
A vasárnaphoz hasonlóan hétf?n is reggel kilenckor indultunk, de sajnos már nem a hegyeket vettük célba, hanem szeretett kis hazánkat, de azért itt sem panaszkodhattunk ám! Villach, majd a H-D találkozóról híres Faaker See alatt motoroztunk el, majd a B85-ös út kanyarjait koptattuk egy kicsit. Itt is érdemes figyelni, el?szeretettel mérik sebességünket ezen az útszakaszon is a rend ?rei. Az ottani rend?rök kézi radarpisztolyt használnak, akár egy buszmegálló ablakából is tudnak vele mérni. Én sajnos figyelmetlen voltam, így 35 euróval hozzájárultam az osztrák rend?rség évi költségvetéséhez.
Innent?l kezdve Lavamündig szinte eseménytelen volt az utunk, attól eltekintve, hogy én már a farakásokat is rend?röknek néztem, a bokorból pedig kiugró, vadul kalimpáló egyenruhás embereket véltem felfedezni. Aki volt már a B69-es úton, az tudja, hogy mi vár a gyanútlan motorosra: kanyar, kanyar és még több kanyar! Utunk során ez volt az utolsó hegyi átkel? amint érintettünk. Akinek van rá ideje, annak érdemes megpihennie a B69-es motoros étteremben, mert itt, amíg várunk az ebédünkre, kávénkra, gyönyörködhetünk a parkolóban pihen? két- illetve négykerek?ekben.
A túrázás fontos kellékei.
Sajnos nekünk id?re kellett hazaérnünk, családi program volt este, így erre már nem maradt id?nk. Bad Radkensburgnál léptünk be Szlovéniába, ahol rögtön sikerült kifognunk egy jó kis dugót. Ha nem gurultunk volna el?re, akkor még mindig ott rostokolnánk, és itt lenne vége a túrabeszámolónak. Itt jegyezném meg, a szlovénok nagyon nem szeretik, ha (biztonságosan) elgurulunk mellettük, és ezt tudomásunkra is hozták, éljenek a dudák! Mentségünkre legyen mondva, ekkora dugót már régen láttam, autó volt mindenhol, senki nem mozdult semerre.
Musrka Sobotha után Lendva felé vettük az irányt. Régebben, amikor erre jártunk, mindig a 3-as úton mentünk, ahol az esetek nagy részében elég nagy a forgalom, kamionokkal megspékelve. Ezt megelégelve kerestünk egy alternatívát, és ugye aki keres, az tálal is. Ráakadtunk egy kisebb útra, ami szinte a szlovák 3-assal párhuzamosan halad, ám sokkal kevesebb forgalommal találkoztunk rajta és ugyanúgy Lendvába fut be, mint a f?út. Ekkor már csak pár kilométer választott el minket, hogy magyar földön motorozhassunk. Délután 4 óra magasságában értünk Nagykanizsára, itt vált szét kis csapatunk, ki-ki hazafelé véve az irányt.
Hazafelé néha még hátrapillantunk.
Amilyen hirtelen jött ez a három nap, olyan jó is volt. Ezer kanyar megvolt, legalábbis remélem, mert az els? pár darab után elveszítettem a fonalat és soha többé nem találtam már meg. Jó id? szintén megvolt, megúsztuk es? nélkül, amire azért a túra el?tti napokban nem fogadtam volna. Senkivel nem történt semmi baj, mindenki egyben, épségben haza is ért, és ez a legfontosabb. A hazaérkezés után egyetlen, de annál fontosabb kérdés merült fel mindannyiunkban: mikor megyünk legközelebb?
Legutóbbi hozzászólások