Teszt, Suzuki Hayabusa K8: JumboJet

Szöveg: doki

Hogy mennyivel álltam hozzá nagyobb elvárással, miután kétszázszor a fülembe zsongták, hogy „megy, mint a disznó”? Nem tudom. Kéne hozzá valami objektív eszköz, amivel le lehet mérni. Így csak azt mondtam magamban, ha a Hayabusa teljesítménye nem fogja szétroncsolni az agysejtjeim minimum hetven százalékát, akkor nem teljesíti a normát. A tény, hogy libab?rös háttal, ping-pong labdává zsugorodott gyomorral és némi légszomjjal küzdve szálltam le a motorról, azt jelzi, hogy a K8-as Busa tényleg megy. Pont, mint a disznó.

Aligha kell bárkinek is bemutatni a Hayabusát, a ‘legek’ mindig mindenhol számon vannak tartva. Ráadásul a Suzukinak sikerült kiválasztani egy olyan katalógusadatot, ami könnyen reprodukálható, objektíven mérhet?, és könnyen emészthet?. Nyilván baromira megjegyezné mindenki a legjobban kanyarodó, a legszebb, a legjobban fékez? vagy a legélvezetesebb motorokat is, csak nincs az a rosseb, amivel ilyen dolgokat lehetne mérni. A végsebesség pedig egy jó kis adat, ráadásul mindössze három számjegy, könny? megjegyezni, úgyhogy a nem motortulajdonos m?kedvel?k is kívülr?l fújják, hogy a Hayabusa volt sokáig a világ leggyorsabb széria gyártású motorkerékpárja. Meg fújják hozzá az adatot is, hogy 300 km/h, ami ugye nem is igazán pontos, mert a háromszázastiltás kiiktatása után még többet is megy a Sólyom, de kicsire nem adunk ugye, meg a kerek háromszáz márketingesebben is hangzik.

Persze kérdés, hogy hova szokott háromszázzal mászkálni az ember? Egész Európában csak a német autópályákon használhatnánk ki az 1.340 köbcenti kínálta lehet?ségeket, mármint legálisan, kérem (de már ott sem mindenhol és ahol igen, ott sem sokáig, állítólag). Mégis ad valami dölyfös önérzetet, amikor hatodikban krújzolva kétszáz körül megindul a Suzuki. Igen, mert a hatos ennyire hosszú, hogy kétkiló körül indul meg igazán. Amikor az er?t demonstráló sportautós társaink orrot akarnak fújni – belénk persze -, és mi meg visszaváltás nélkül odatekerünk, és ?k csak azt látják, hogy a Busa kiment a képb?l, na, akkor lenne jó visszamenni, és megmondani, hogy még csak most indult meg barátom, de hol van még a vége… mert onnan még nagyon messze van. Amikor mindenki másból már elfogyott a szusz, a Hayabusa ott szippant csak igazán bele a térbe, hogy aztán még a vérünket is át tudja passzírozni a dupla kipufogóvégeken keresztül ott hátul.

Nem a mai anorexiás divat szerint él a Busa, ez inkább még az ósdi van-rajta-mit-fogni szerelem. Ha ráülünk, olyan, mint egy Jumbo Jet pilótafülkéje. És ha izomból nyakazzuk a gázkart, akkor a gyorsulás is felszállás közeli katarzishoz vezet, csak itt közben néha bele kell gangolni az élménybe. Szóval széles, meg hosszú. Nincs ezekkel baj.

Ha ugyanehhez a teljesítményhez érdemben rövidebb tengelytáv, vagy épp kurtább leng?villa tartozna, minden másodpercben kerékre akarna állni, ami csak egy aránylag rövid ideig vicces. Széltében meg annyit tesz ki, amennyit az aerodinamika megkíván. Utóbbi nagy hangsúlyt kapott idénre, hogy mi a hassa, talán csak a szélcsatorna mutathatja meg igazán. Szélvédelemben teljesen korrekt szintet teljesít, bár ha igazán búgásmentesen akarjuk szelni a légteret, akkor be kell bújni a plexi mögé, mint egy sportmotoron. A formavilág az nagyjából maradt a régi, sólymos, vadászbombázós, kerekded, furcsa, karakteres. Mindenki válasszon ki magának kett?t. Az üléspozíció csak egy kevéssel túrásabb, mint egy szupersportmotoron, legel?ször a csuklófájdalmak ingerelhetnek megállásra hosszabb utazás során. Persze ez is függ ugye a tempótól: szaporább lépteknél nem a csutkákon, hanem a menetszélen támaszkodunk, így az alkarmunka is elmarad.

Kétszázhúsz kilót nyom a Hayabusa, nem annyira karcsú, de kinézete alapján nem is saccolnánk kevesebbnek. Nyilvánvalóan nem kelti egy bicikli érzését, ha terelni kell: érz?dik a két mázsa statikusan is, gurulva is, gyorsulva, kanyarban, a féktávokon, mindig. Persze az, hogy érezzük, nem jelenti azt, hogy zavaróan nehéz lenne.

Kissé nagyobb er?kifejtést igényel mindenhez, a hosszú kanyarokba azonban úgy simul bele, hogy akár kilométereket is utazhatnánk az el?re kiválasztott íven, és nem akarna letérni – amihez hozzájárul a 10%-al er?sebb, keresztbordákkal meger?sített leng?villa, és a minimálisan átdolgozott váz. Az alacsony súlypont és a jól kitalált üléspozíció miatt nem akar állandóan egykerekezni; ha kettesben 100%-os gázállással a tiltásig húzatjuk, akkor sem fog drasztikusan elemelkedni az orra.

Felsorolni is meger?ltet?, hogy mi mindent vetett be a Suzuki a plusz huszonpár lóer? érdekében – ezt leírtuk a bemutató cikkünkben, klikk a kapcsolódó anyagra. Persze hogy százhetvenhárom, vagy százkilencvenhét, érzésre nem ad hatalmas pluszt. Ami olyan volt a régi Busán, az most még olyanabb, a gyorsulás, ami az agyunkból elszívta a vért minden egyes gázadásnál, az most még jobban elszívja. Annyira valószín?tlenül jól megy a GSX1300R, hogy már-már indokolt lenne hozzá egy külön kategória a jogosítványban – pszichológiai teszttel, új gyakorlati vizsgával és miegymással egybe kötve.

Tökmindegy, hogy melyik fokozatban vagyunk, ha jobb kezünkkel itatjuk a gépet, minden gangot hamar befal. Persze akkor tol a legnagyobbat, ha az er?zónában, tiltástól-tiltásig forgatjuk ki a fokozatokat: a fordulatszámmér? hatezer és a piros között oszcillál, a kilométeróra pedig úgy forog át a másik oldalra, mint egy szétreszelt ötvenes robogón. Csak az hatvanig van skálázva, és ami ott hatvan, az valójában ötven, itt meg 300-ig futnak az értékek, és miután a mutató kiakad, a fordulatszám még korántsem áll meg – tesztmotorunkon ki volt iktatva a gyárilag 300 km/h-s tiltás. 7,3 másodperc a Hayabusa gyorsulása. Mint egy jobb sportkocsi, nem de? Ja, hogy ez a 0-200 km/h-s sprint, bocsi.

A szörny? az, hogy nem kellenek nagy terek ahhoz, hogy ámokfutásainkkal embertömegek gy?löletét váltsuk ki. Elég pár száz méternyi üresedés, meg egy kövérebb gáz, és máris 200-al megyünk; olyan helyeken, ahol autóval jó esetben 70-ig, ha fel tudunk izzadni. A Haya nyergében újra kell értelmezni mindent, ami eddig a közlekedéssel, távolságokkal, sebességérzettel alkotott kapcsolatot; vagy valahonnan szerezni kell egy kegyetlen er?s önuralmat.

A fékrendszeren véghezvitt módosítások, például a teljesen új, négyféle ötvözetb?l készült tárcsák, a gyakorlatban is jól m?ködnek, f?leg a fékkar pályájának els? 2/3-adában. Kis, vagy közepesen intenzív lassulásokat nagyon könnyen produkál a Hayabusa, a vészfékezés már kevésbé az er?ssége. Ezekben a tartományokban nagy markolást igényel, és a maximális fékhatás folyamatosan „elszökni” érz?dik a karból.

Mindehhez nyilvánvalóan hozzá kell gondolni a 220 kilós tömeget is, no meg azt, hogy amikor a Sólyom érzésre 100-al megy, az valójában 250 km/h-s sebességet jelent. Észnél kell lenni, hogy mit mikor és hogyan csinál az ember: 250-re felgyorsítani nem nehéz dolog – megállni annál inkább. Satuzás közben tolja az elejét a motor, a hátulja elbizonytalanodik, megy jobbra meg balra, mely mozgások az els? futóm?vet is torzítják. Ez a hatás már a régebbi modellen is észlelhet? volt, idénre a csúszókuplung segített valamelyest a dolgon.

Valami egészen más világba varázsol a Hayabusa. Olyanba, ahol még mindig az er?sebb kutya mentalitással gondolkodnak az emberek – márpedig itt megnyílnak az utak a GSX1300R el?tt. Persze mindehhez hinni is kell, nem is keveset, magunkban, vagy Istenben, ki-ki döntse el magának. El?ször is, hiába érezzük csak 100-nak a 250 km/h-t, utóbbinál jóval nagyobb testi és anyagi kárveszéllyel fenyegetjük magunkat és környezetünket. Másrészt a Superman-ek túl korán halnak. Ésszel tessék.