Teszt, Triumph Tiger: Kedves ismer?s

Szöveg: doki

Csak a mihez tartás végett, szerintem még nem ültem ennél jobb túraendurón. A slusszkulcsot az ez-a-motor-mindent-tud varázsigével csapták a tenyerembe, röhögtem magamban, de nem hazudtak. A Tiger valóban mindenre képes, amire ebben a kategóriában képesnek kell lenni. Hosszú rugóutak, nyomatékos er?s blokk, vad kinézet és társai, de valahogy mégsem az enyém. Pedig igyekeztem, áttekertem vele Budát és Pestet (kétszer), Szentendrét és Lajosforrást (kétszer), felbrummogtam vele Esztergomba, majd visszasprinteltem székes f?városunkba – de nem. Viszont a motorról legalább egy kedves ismer?s ugrik be. A kisöcsém terhes házimacskáját is Tigrisnek hívják, vadsága a Triumphéval azonos – de utóbbi legalább nem szürke.

Lehet a túraendurókat szeretni meg nem szeretni, lehet engem is szeretni meg nem szeretni, amiért nem szeretem a túraendurókat, de ez van. Valahogy sohasem értettem meg a kategória lényegét. Most terepre vagy közútra? Utóbbira inkább túramotorral, el?bbire pedig egy kisköbcentis méregzsákkal, aminek lelkiismeretfurdalás mentesen taposom ki a lelkét. Nem szívesen vinném be az erd?be a Tigert, túl elegáns oda. Mintha a harmincas éveiben járó Cindy Crawfordot hívnám biliárdozni els? randi gyanánt – vicc. Viszont a bütykös gumik elhagyása sem gy?zött meg arról, hogy ez a motor az aszfalt ördöge lehet; oda meg egyszer?en túl puha. Némi vacillálás után úgy döntöttem, nem viszem harcba nem létez? krossz képességeimet a Tiger ellenében, úgyhogy amolyan snasszos, hétköznapi csomagolásban adtam el? a triumfolást: elkanyarogtam Esztergomig, hogy a Mária Valéria hídnál felülbírálhassam a kategóriáról alkotott véleményemet.

Néha örömet okozhat, ha az ember olyan ordas mód tájékozatlan, mint én. Valahogy azt hittem, hogy még a régi Tiger ostoba gombszemeivel kell majd barátkoznom az üléspróbánál, úgyhogy ilyen szempontból jól indult a délután. Odavezetnek a kék enduróhoz, én meg lepetézem. Ez egy mer?ben más design, mint amire a gyomromat edzettem. Merész, ám mindazonáltal elegáns és visszafogott. Nem túl hivalkodó, de megakasztja a tekintetet. 2007-ben csinálták ilyenre, hamar behozom 1,5 év lemaradásomat. Fellélegzem. Már pont elmormolom a miatyánk felét, amikor félbeszakítanak a szokásos slusszkulcsátadós netördösszés procedúrával, úgyhogy gyorsan elindulok. Magas, persze hogy magas a Tiger. Megkívánja t?le a kategória, az ellenfelek is gólyalábakon állnak, jóllehet életükben egyszer sem látnak terepet. Száznyolcvanpár centimb?l csupán lábujjhegyeim piszkálják a flasztert, nem is szöszögök tovább, gáz – legalább ne premier plánba nézzék, ahogy egyhelyben elesek. Lendületbe érve újból elhelyezkedem a kényelmes nyeregben, egyenes fels?testtel vágom a pesti szmogot. Teljesen alkalomszer?en választanak sávot az autósok a Váci úton – mint mindig -, de aránylag gyorsan hazacikázom a Triumphal. Gyors ruhacsere után ismét nekilendülünk. Irány Esztergom!

A városba befelé már szaftosabb a helyzet, az Üll?i úton egymást érik a kocsik, a sorok közti rés ezúttal csak a kerékpárosoknak kedvez. Egy ekkora motor itt nem fér el. Mondjuk jól jön, hogy a Tiger visszapillantója és kormányvége épp az autós tükrök felett suhanhat el, így nyerek pár centit, de a jó széles kormány megnehezíti az igazi gátlástalan bujkálást – így viszont mindenki úriembernek néz, aki nem csapódik pofátlanul egyik lukból a másikba. Ebben a gentleman stílusban pontosan háromszázhúsz másodpercet bírok ki. Perzsel a májusi napfény, a beton okádja felém a h?t, az autók kipufogójából ömlik rám a nyolcvanfokos matéria; utóbbiból mélyre szippantok egy adagot, a h?t?víz még éppen nem, de az agyam már forr. Félmérgesen rúgok egy egyest, meglátok egy kis üresedést és megel?zöm az egész sort – ez így kibírhatatlan. A rakparton javul a helyzet, közepes tempóval gurulunk a Tigerrel, a Duna közvetítette h?s lassan kezdi elillantani a hátamon guruló izzadtságcseppeket.

Ahogy a Triumph-életérzés méterr?l-méterre söpri ki bel?lem az ideget, végre felfigyelek fáradozó balkezemre. Bizony nem könny? kezelni a kuplungot, a csúcsforgalomban folytatott ügyetlen fék-gáz-fék-gáz ritmusváltások, mint expanderek edzik meg izmaim. A jobb alkarom viszont satnyad: a fémfékcsövekkel szerelt els? fékek igen harapósak, akár egy ujjam behúzásával is fejre állíthatnám az egész miskulanciát. Szentendrénél végre kimozdulhatok a kocsisorokból, irány a kanyargós erd?. Kezdek összecsiszolódni a motorral, nem csak én, de ? is kezdi otthonosan érezni magát a végeláthatatlan ívekben. Rég jártam erre, nem gondoltam, hogy bármilyen útfelújítás lehetett azóta – és milyen jól gondolom. A Tiger csal, hazudik. Kilométereken keresztül azt hiteti velem, hogy jó az útmin?ség – pedig nem. Elt?nnek a buckák és a kátyúk, a hepehupákat vasaló módjára simítjuk ki a kigyorsításokon. Egyedül a gyorsabb, lapra dönt?sebb részeken kezd öreges hintázásba, de teljesen kontrollálható a helyzet. Bukóm belsejébe kezdi magát berágni a tavaszi erd? aromája, én meg kezdem megkedvelni a motort. A hosszabb egyenesekben vadul tekerem a gázt a kanyarkijáratoknál, majd kuplung nélkül pöckölöm be a következ? fokozatokat. A Triumph csak úgy falja a gangokat, az 1050 köbcenti szinte repíti a méretes jószágot. Ritkán szokott ilyen jól esni b? egy liter.

Kiérek a 11-es f?útra, szemezgetek a blokkal, vajon mire megyünk egymással. Három henger építi alánk a lóer?ket, különös érzést nyújt járása. Úgy igazából semmihez sem hasonlíthatom. Egyértelm?en idegen a sornégyt?l, tán magasabb fokú a rokonság egy kéthengeressel, szinte vékettes módjára pulzál az er?forrás. B?séges nyomaték hoz lendületbe az alsóbb fordulatokon, de felül sem fogy ki a szusszból. A váltó fokozása viszont igencsak s?r?. Megtekerem a markolatot, fenekem gy?ri hátra a nyereg a felszínét, bicepszem belefeszül a kapaszkodásba, már épp adnám át magam a végtelen gyorsulás érzésének, és durr. Tiltás. Megkínálom egy magasabb fokozattal, de pár pillanat múlva megint váltok. Talán kényelmesebbnek találnék öt fokozatot, a nyomaték úgyis elbírna a hosszabb áttétekkel. A kilométeróra csendesen húzódik meg a fordulatszámmér? tövében, ám a 223-as érték épp elég ok arra, hogy elvegyem a tüzet. Nem szoktam hozzá, hogy egy ilyen magasépítés? motor még ilyen sebességtartományban is stabil legyen. Mégiscsak aszfaltra született?

Megérkezem Esztergomba. A Párkányra vezet? híd tövében letámasztom a Tigert, bár úgy istenigazából semmi nem ingerel megállásra. Valószín?leg a világból ki lehetne vele kerekezni, annyira komfortos vele túrázni. Formáin sokáig el lehet id?zni, minden kis részlet kidolgozott. Kiállása határozott, tekintélyt parancsoló. Nagyon nem akarták beburkolni, a blokk oldalába tekert krómszín? csavarok épp eleget díszítenek. A fejidomban van némi Daytona-beütés, családban marad. Az égbe néz? trombita jól demonstrálja a blokkban rejl? potenciált, ráadásul ritkán hallani ilyen öblös hangzású gyári kipufogót. Es? fordulat mellett lelket melenget? a hörg?s durrogás, ami hátulról jön a cs?b?l. A részletekben is bátran el lehet veszni. Minden mütyür aprólékosan kidolgozott, sehol ormótlan olcsóság, igényes alkatrészekb?l áll össze enduróvá a Triumph. A m?szerfalon csak a fordulatszámmér? analóg, a digitális kijelz?n viszont egyszerre kevés adat jeleníthet? meg. Viszont van átlagfogyasztás mér?, és ki is számítja, hogy mekkora hatótávolság maradt még hátra – utóbbi pontosságát azért ne vegyünk készpénznek. Summa summárum, jó kis motor ez. S?t, mondhatjuk, a kategóriájában tökéletes. Egy helyes srác, aki mindennap a konditerembe jár, a könyvtárban talál lelki nyugalomra, segít levinni a házmesternének a szemetet, és még az anyóssal is kedélyesen elcseveg. Két dolog hiányzik bel?le: a sárm és a csibészség. Legalábbis nekem. Persze bárki másnak ? lehet álmai hercege, úgyhogy hajrá. Elnézést a képhiányért, de a délutáni tesztútba fotózás már nem fért.