Teszt: Suzuki RV125 – Tulipános VanVan

Szöveg: Triple
Fotó: Polónyi István – Polis

Megvolt hát a koncepció, már csak VanVant kellett szerezni. Gyors eszmecsere a Suzukival, a válasz pozitív. Van, de Kecskeméten, és nulla kilométer van benne. Rapid fuvarintézés, másnap reggel irány Kecskemét. Az ismer?s kirak a városban, én nyitásig sétálgatok a kellemes kisvárosi hangulatban.

A kedvünkért el?bb érkezik a szervizes kolléga, akinek a m?helyében olyan rend van, hogy majdnem leveszem a csizmámat belépéskor. Valószín?leg patikusnak szánta a család, csak ? jobban szerette a benzing?zt.

Átveszem a motort, miközben mosolyogva kérdezi: “Ugye tudod, hogy bejáratós?” “Persze” – válaszok nyugodtan – “a régi ötösön megyek.” “Az jó, de maximum 60 km/h-ra képes az els? pár százban” – jön a válasz. Rezzenéstelen arccal válaszolom, hogy akkor inkább a L?teret választanám, az is biztonságosabb, mint az ötös úton 60-nal úszni az árral.

Az els? kútnál tankolás, és irány a régebbinél is régebbi, kicsinél is kisebb út. Szépen lassan nyaljuk a kilométereket, és közben úgy érzem maga, mintha egy David Attenborough film elevenedne meg körülöttem. Mindenre van id?m, hogy szemügyre vegyem. Tehenek legelnek az út szélén, színes lepkék végtelen nyugalommal kerülgetnek engem és az élete els? kilométereit maga alá gy?r? Suzukit. Miközben egyre izgalmasabb lesz a természetfilm, elérem Dabast, és felhajtok az ötös útra.

A megel?z? kilométerek nyugalmában azon merengtem, vajon milyen lehet egy ekkora els? kerékkel fordulni. Persze ahhoz sebesség is kell, így ez a kérdés még várat magára.

Felveszem a harcot az elemekkel, és üldöz?be veszek egy távolsági buszt. Komoly harc árán nem tud ellépni a hosszabb egyenesekben, míg a körforgalmakban folyamatosan faragok a hátrányból, és Alsónémedi el?tt megérkezem rá féktávon, de a kigyorsítást már nem merem elvállalni, így szélárnyékban vonatozom a Soroksári útig.

Beérve a városba élvezem a hatalmas ballonos gumik pihe-puha kényeztetését. Igaza van a városvezetésnek, Budapesten tényleg jó az úthálozat min?sége. Elérek a Lágymányosi hídig, ahol a már megszokott 60-as tempóban rácsavarok a felhajtóra, és itt döbbenek meg igazán: a VanVan nem fordul, a VanVan egy kanyarvadász! Biztos, ami biztos, lefelé sem veszem el a gázt, és igen, ez a motor tökéletesen irányítható kanyarban! Meg sem mozdul az íven, csak ha mi akarjuk.

Az Árpád hídhoz érve már majdnem 70-et mutat az óra. Ismét egy kanyar közeledik, kívülr?l megel?z egy A5, majd fékez a kanyarbemenetnél, én fékezés nélkül megkerülöm kívülr?l, mire az egyenesben ismét elkerül, de pechjére újra egy kanyar, ismét fékez, és én ismét megrajzolom, de itt már ugrálok a holdjárón, mint majom a köször?kövön, és kiabálok a bukómban az örömt?l. Majd újabb egyenes, és az Audi elt?nik a semmibe.

Végül kiérek a Küls? Váci útra, ahol a pirosnál begurolok egy M3-as mögé. A BMW lassan arrébb kúszik, és maga elé enged. Én komoly mutogatásba kezdek, hogy köszönöm, de nem, és egyébként is csak bejáratós, de nincs mit tenni, menni kell, így kiállok kicsivel több mint 400 lóer? elé. Ráfeszülök a kormányra, mintha deadliftezni készülnék az edz?teremben, eszembe jutnak edz?n?m, Julcsi szavai: “feszesebb hát, sokkal feszesebb”. Persze ez mit sem segít, de végülis elstartolok, a lábammal úgy lövöm a sebességet, mintha egy western filmben egy hatlövet?t forgatnék. Gyorsan ellövöm a tárat, és megpróbálok kievickélni a széls? sávba. Siker és nyugalom, innen már sima út vezet hazáig.

Hazaérek, leparkolok, a barátaink épp nálunk sütögetnek. Meglátják a motort, röhögnek, menni akarnak vele. Mennek, visszajönnek, megint mennének, újra mennek.

Végre reggel, indul a munka. Forgatni megyünk a kis Vannal. Duna, Ipoly és Börzsöny régió. Az er?forrás – amire az er? szót semmikép nem használnám, a forrást meg minek – egy pöccre ébred mély álmából, és úgy ketyeg, mint nagyapám felhúzós vekkere. Decensen ülök rajta, miközben csak az nem el?z meg, aki szemben jön az úton.

De kiérünk a földútra, és minden megváltozik. Nincs olyan út vagy felület, amin nem megyek át, szerintem a vizen is jár, de mivel a Suzukinál nem mondták, ezt nem próbálom ki. Egész nap forgatunk, és egész nap imádom. Körülbelül négyszázszor fordulok meg vele, és még ezt is imádom. Legtöbbször farolok a homokban a dobfékkel.

Eltelik a nap, mindenki hazatér, én pedig megállok tankolni. 210 kilométert tettem meg, ezért cserébe 5,4 litert sikerül belepréselnem a tankba. Megdöbbenek, és elhatározom, hogy egész éjjel menni fogok le-föl. Ha kell, a garázsban.

Másnap újra forgatunk, kiviszem a terepre az egyik munkatársunkat, viccesen nézünk ki, de kényelmesen elférünk. Az er? nem velünk van, de haladunk. Leszáll, és már százat megy a kicsike, meg is jegyzem, hova ez a rohanás.

Eltelik ez a nap is, és irány a Naszály, szerpentint akarok. Egész délután csak kanyargok és rajzolom az íveket a régi bányai úton. Fék nem kell, minek, az “úgyis befordul” elvet használom, és m?ködik. A környékbeliek teljesen betegnek gondolnak, talán igazuk is van, megfert?zött a VanVan láz.

Megpróbálok kérni még néhány napot a VanVannal, de a Suzuki marketing vezet?je keményen ellenáll, és vissza kell adnom. Szomorú vagyok, már értem, miért ezzel jár fél Párizs, azt viszont nem, miért nem jár vele fél Budapest. Stílusos, 110-et megy, cserébe nem fogyaszt semmit. Úgy fordul, hogy az már beteges, és technikailag annyira egyszer?, hogy az elromlás esélye a nullához konvergál.

Mindenesetre egy biztos: jöv?re a Suzuki és a motorinfo között véres harc lesz egy tartós tesztmotorért, és amiért harcolni fogunk, az egy VanVan.

Kapható gyászhuszár feketében, rend?rautó kék-fehérben, t?zoltó-pirosban és viziment? sárgában.

A motor négyütem? és egyhengeres, de még így is elfér benne egy tucat ló, ami már tudjuk, hogy majdnem egy ménes, és mindössze 118 kg.

Ha a VanVan egy n? lenne, azt mondanánk rá, b?bájos és imádni való vele az élet.

A tesztmotort köszönjük a Magyar Suzukinak!