Voltak pillanatok, mikor úgy t?nt: a tehetségen, a jó motoron és csapaton
túl amerikai útlevél is szükségeltetik ahhoz, hogy egy pilóta Nagydíjat nyerjen.
A tengerentúliak nagy szériája a hetvenes évek vége és a kilencvenesek eleje
közé esett, ami testvérek közt is jó másfél évtized.
Ha dátumosítani szeretnénk: 1978-1993 (no meg a kellemes meglepetés
2000). Ezután az ausztrálok dominanciájának ideje következett el, jóformán egyetlen
versenyz? révén: bizonyos Mick Doohan. Igaz, Doohant is úgymond felvezette
a honfitárs Wayne Gardner (1987), az ? esetében azonban nem beszélhetünk iskoláról.
Iskola az amerikaiaké volt, pontosan úgy, ahogy napjainkban az olaszok jelentik
az egyetemi szint? képzést a gyorsasági világbajnokságban.
A motorsport persze gyökeresen megváltozott azóta. Id?sebb Kenny
Roberts még egészen más kétkerek?vel versenyzett, mint amit most fiai ülnek
meg a MotoGP-ben. A népvándorlás iránya most már ellentétes, szeretett technikai
sportunkban a migráció Amerikából tart Európa felé. Természetesen nincs kizárva
egy újabb USA-éra: a kihívó(k)nak mindenesetre a Rossi-Biaggi-Capirossi triász
testén át vezet az út a gy?zelemig (és akkor még egy szót sem szóltunk a
Gibernau kapitány vezette spanyol armadáról, vagy Albion éledez? bringásairól).
És ha már itt tartunk: sokan vannak (amerikaiak), akik brilliáns tehetséggel
motoroztak hosszú éveken át, be is kerültek a sportág legendáriumába, világbajnoki
címet azonban egyszer sem sikerült nyerniük. Randy Mamola négy ízben lett
második, de említhetjük Steve Bakert vagy Mike Baldwint, akik a csúcsra
éppen azért nem értek fel, mert igen er?s volt a konkurencia. Olyan er?s,
mint azóta még soha.
Legutóbbi hozzászólások