Hirdetés
Kezdőoldal Sporthírek sporthirek-mx AMA MX: Unadilla testközelb?l

AMA MX: Unadilla testközelb?l

Hirdetés

Szöveg és fotók: Sleider Viktor

A 21. századnak köszönhet?en, már a világ másik végén történ? dolgokat is megtudjuk nézni, akár felvételr?l, akár él?ben, de sajnos a TV nem tudja átadni teljes mértékben a hangulatot. Ezért vártam már régóta arra a pillanatra, hogy egyszer majd én is él?ben szurkolhatok az amerikai motokrossz bajnokság legnagyobb versenyz?inek, de arra még álmomban sem gondoltam volna, hogy pont ezen a versenyen fog visszatérni Amerika legnagyobb mx-ikonja, James Stewart.

Két hetet töltöttem el a mások által csak álmok országának nevezett Amerikában, ahol rengetek új dologgal találkoztam és rengetek új élményt szereztem, de egy biztos; a legnagyobb élmény minden bizonnyal a unadillai verseny volt. Szombaton reggel fél hétkor útnak indultunk, hogy kicsivel több mint 200 mérföldet autózva, már az edzésekre odaérjünk, de sajnos ez nem sikerült. Két oknak volt köszönhet?. Az egyik, hogy el?z? nap kicsit többet ittunk a kelleténél (mondván ez az utolsó hétvégénk és ki kell használni), így az odafelé tartó úton párszor megálltunk pihenni, leveg?zni a másik ok pedig, hogy már kb. a pályától mintegy 3 mérföldre dugó alakult ki a rengeteg autó miatt. Végül 11:30-ra sikerült leparkolni a pályával szemközti domb oldalán, ahol gyorsan megvettük a belép?t potom 35 dollárért és bevetettük magunkat a néz?k seregébe.

Sokan kiváncsiak egy ilyen versenyre.
(A képekre kattintva galéria nyílik.)

Sajnos hamar szembesültünk azzal a tudattal, hogy a pálya teljesen le van zárva a néz?k el?l, mintegy 4 méteres sávval, viszont szurkolóból nem lesz hiány, így valószín?leg szó szerint meg kell verekedni a legjobb helyekért. Ezek után már csak egy remény maradt, hogy közelr?l láthassam a versenyt, ha megkapom a sajtós belép?t. Egy hónappal korábban elküldtem a fotós akkreditációmat, majd kaptam t?lük egy e-mailt, amiben írták, hogy a jelentkezésemet megkapták, elbírálják és egy újabb levélben fogom megkapni a végleges választ. Innen indult a hosszú várakozás, hisz egészen a versenyhét elejéig nem kaptam semmi értesítést, gondoltam írok nekik még egy újabb levelet, hogy megkapom-e a fotós belép?t, vagy sem. Erre már nem kaptam semmi választ.

A helyszínen azért még felkerestem a média sátort, talán egy kis remény maradt még. Kisebb-nagyobb nyelvi nehézségek árán, de elmagyaráztam a hölgynek honnan jöttem és mit szeretnék. El?vett vagy négy füzetet és keresni kezdett, de persze az én nevemet egyikben sem találta. Azért nagyon készséges volt, mert nem adta fel és betelefonált a központba ahonnan 20 perces várakozás után kapott választ. Megkaptam a belép?t! Egy narancssárga karszalagot adott amivel a depóba voltam jogosult belépni, és egy barna mellényt aminek a hátán az 57-es sorszám szerepelt és egy press felírat. A depójegy egyébként bárki által elérhet? volt 40 dollárért, viszont a mellényt csak a média emberei kapták meg: a bankkártya adatait lemásolták és ha a verseny végén az illet? nem viszi vissza kereken 100 dollárt vonnak le a számlájáról! A pályára tartva hamar eldöntöttem kicsit drága szuvenír lenne a mellény, úgyhogy inkább visszaviszem a verseny végén…


Sztárok karnyújtásnyira: Andrew Short és Ryan Dungey

A mellény viselését?l kezdve nem volt semmi problémám. Mindenhova örömmel engedtek be, segítették a munkánkat, hiszen fontosnak tartják a rendez?k, hogy minél több helyen jelenjen meg az eseménybeszámolója, akár írás, akár fotó, akár videó formájában. A depóba beérve már csak 5 percem volt, hogy körbenézzek, mert a szerel?k vitték ki a rajtrácsra a csillogó 450-es masinákat. Gyorsan körbenézés után én is a pálya felé vettem az utamat, hogy testközelb?l lássam a versenyz?ket. Természetesen a szerel?k és a motorok már kint voltak, a néz?k pedig izgatottan várták kedvenc versenyz?jüket! A legnagyobb ovációt minden bizonnyal a 23 hónapos mx kihagyása után visszatér? James Stewart kapta. Szó szerint meg?rültek a néz?k, mikor megjelent teljes harci díszben, csillogó piros Nike csizmában.

Ekkor szembesültem el?ször, hogy ott kint a nagy versenyz?ket tényleg igazi sztárként kezelik. Stewart édesapjával jött ki a pályára, megkerülte az egész rajtrácsot, hogy a néz?ket még jobban feltüzelje. Ez sikerült neki, mert mindenki az ? nevét üvöltötte. Persze ? nagykép?en se egy integetést, se egy mosolyt nem ejtett a szurkolók felé. Komoly arcot vágott, mint aki már kizárta a küls? dolgokat és teljesen a versenyre koncentrál. Azért kés?bb, amikor felült a motorral és körbevették a fotósok, könnyedén mosolygott. A másik nagy sztár a pontállást torony magassan vezet? fiatal Ryan Dungey. ? azért már valamivel barátságosabb, mint Stewart. Egész egyszer?en jött ki a pályára, semmi felhajtás, nagykép?ség csak egy folyamatos colgate-mosoly.

AMA MX 2010 – Menny és pokol

Valódi emberi drámákkal tarkított szezon volt az idei az amerikai motokrossz bajnokságban. Christophe Pourcel hatalmas el?nnyel vezette a 250-es géposztály kiírását körülbelül az évad feléig, majd máig érthetetlen módon, módszeresen áldozta be az értékes pontokat hétvégér?l hétvégére. Tavaly a technika fosztotta meg a francia tehetséget az AMA MX címt?l, idén saját maga hagyta veszni a trófeát. Még az utolsó futamon is megvolt az esélye, de egy rövidre méretezett ugrás során bekövetkezett vállficam pontot tett az ügy végére: a második félid?ben szenzációs formát mutató Trey Canard lett a bajnok ebben a géposztályban.

Dungey nagyra n?tt idén.

A királykategóriában nem fért kétség a bajnok személyéhez. Ryan Dungey rutinos rókákat idézve abszolválta idén a fordulókat: a 12-b?l 10-et megnyert, ezzel pedig új újonc rekordot állított fel – szakért?k szerint nem ez volt az utolsó a Suzuki patronáltja karrierjében. Rosszakarói szeretnek azzal példálózni, hogy sem Stewart, sem Reed, sem pedig Villopoto nem volt idén harcra kész állapotban. Ez persze nem változtat a tényen – és mint tudjuk, azok makacs dolgok -, Ryan Dungey lett az els? újonc, aki meg tudta nyerni egy naptári évben mindkét amerikai bajnokságot (SX/MX), majd pedigréjét megfejelte a Nemzetek Krosszán aratott sikerével. Legenda született, ez nem kérdés!

Mire a versenyz?k kijöttek addigra a saját szerel?jük szépen kialakította a rajthelyet. Érdekes volt látni, hogy itt egész mély medencét csinálnak, nem úgy mint nálunk, ahol csak egy keskeny nyomot rúgnak ki maguknak a versenyz?k. Aztán következett a próbakör, ahol a versenyz?k rendes próbarajtot végeztek és mire visszaértek a körr?l, addigra a szerel?k visszaállították a rajthelyet. Az els? futam sorrendje Dungey, Desalle, Stewart volt. Él?ben nézve természetesen sokkal gyorsabbak a srácok, viszont ami felt?nt, hogy míg Dungey és Desalle könnyedén terelgette a suzukit a pályán, addig Stewart teljessen a határon motorozott, aminek meg is lett az eredménye. Bukott az els? futamban és csak harmadiknak intették le. Ennek leginkább a szurkolók nem örültek, mivel legtöbbjük nem ismeri a vb-men?ket, és számukra egy ismeretlen európai versenyz? verte meg az „világ legjobbját”.

Visszafelé ballagva a pódiumhoz el?ttem pacsizott le Stewart-papa és az Oakley cég egyik vezet?je, aki egyben Stewart jó barátja (a Bubba’s Worldb?l ismerhetünk). Az ? arcukon nem látszódott elkeseredettség, gondolom bíztak még a második futamban, pedig az rosszabbul sikerült, mint az els?. A harmadik körben, pont egy fotóssal beszélgettem, amikor Stewart végig gurult el?ttünk a pályán, a következ? körben már nem is jött. Azért kíváncsi lettem volna, ha felér Dungey-ra, akkor mi lett volna a befutó, hiszen mindkét id?mér?n a yamahás futotta a leggyorsabb kört! Ezek után maradt Dungey és Desalle harca ami rettent?en izgalmas volt. Végül az amerikai nyert, de mindkét srác nagyon boldog volt. Desalle-t szó szerint letépték a motorról a csapat vezet?i.

Készül a Bubba’s World: nem lesz pozitív epizód a unadillai forduló.

Visszatérve a versenyen kivül történt dolgokra: a szervez?k, a pályabírók, a fotósok mindenki nagyon rendes volt. A szervez?k teljes mértékben kitettek magukért. Gyönyör? pályát csináltak a versenyre, nem volt se por, se sár, folyamatosan tárcsázták a nyomvonalat, a média embereinek egy ebéddel kedveskedtek, no meg egy hatalmas média sátorral, ahol volt internet, rágcsálnivaló, ásványvíz, rockstar tv, és folyamatosan nyomon lehetett követni az eredményeket.

A pályabírók nagyon segít?készek voltak, mindig mutatták mikor lehet átmenni a pályán, és ezt kivétel nélkül minden egyes fotós betartotta. A fotósok pedig igazi családias hangulatot teremtettek. Mindenki beszélget mindenkivel, amikor én megemlítettem, honnan jöttem, egészen elcsodálkoztak. Azért a nagyrészük tudta, hol van Magyarország, hiszen legtöbbjük jár vb futamra is.

Desalle meglepetést okozott a amcsiknak.

Ami még említést érdemel, hogy milyen profi munkát végeznek a legnagyobb csapatok. Rengeteg csapattag áll a pálya különböz? pontján egy rádióval a kezükben, és figyeli az eseményeket. Bármi történik a versenyz?jükkel vagy valaki mással, egyb?l jelentik a depóba vagy az aktuális szerel?nek, aki a pit-ben kitáblázza a dolgot. Vannak olyan csapattagok, akik szintén bent állnak a pályán és kameráznak. Valószín?leg azért, hogy a futam végén megmutassák a versenyz?nek mit csinált rosszul és a többiek hogy csinálják.

Sajnos az utolsó 250-es verseny végét nem tudtuk megvárni, mert szorított az id?, de ez már cseppet sem bánt, mert rengeteg dolgot láttam testközelb?l: a depót, a versenyz?ket a rajtrácson, a futamokat, és a gy?zteseket a dobogó tetején. Egy dolog biztos, aki szeretne egyszer elmenni egy amerikai futamra ,ne gondolkodjon. A felhajtás óriási és a hangulat leírhatatlan! Valószín?leg nekem sem ez volt az utolsó.









AMA MX-ászok az ikonok mögé
(1280×800-es háttérképek)