Hirdetés
Kezdőoldal Magazin Bosozoku: kit?nni életre-halálra

Bosozoku: kit?nni életre-halálra

Hirdetés

Boso: ?rült/er?szakos/sebesség, Zoku: törzs. A Bosozoku szót az 1970-es évek elején használták el?ször, lényegi fordításban jelentése „A sebesség ?rült törzsei”. Ezzel a távolról sem hízelg? jelz?vel illette a japán média azokat a motoros bandákat, akik – mint a motoros bandák általában – különböz? módokon terrorizálták a békeszeret? jónépet.

A második világháború után a japán ipar rohamléptekkel fejl?dni kezdett, a gyárak tömegével kezdték ontani a járm?veket: a szigetországban egy évtized alatt megsokszorozódott az autók és motorok száma – noha a majdnem nullát elég nehéz sokszorozni, de a lényeget tetszik érteni.

Természetesen ezzel együtt megjelentek az utcákon az els? autós és motoros bandák is. A javarészt húsz év alatti, a japán törvények értelmében tehát még fiatalkorúnak számító srácokból álló csoportosulások pedig annak rendje és módja szerint, európai és amerikai mintára el is kezdték átalakítani járm?veiket, csak éppen egy kicsit más felfogásban, egy, a miénkt?l mer?ben eltér? ízlésvilágtól vezérelve…

A chopper, bobber, scrambler, café racer, és ki tudja, hogy még milyen stílusokat vegyít? építgetés az akkori Japán bizonyítani vágyó társadalmi közegében közel sem szorult olyan „szigorú” keretek közé, mint a régi vagy újvilágban: a Bosozokuk tagjai úgy építkeztek mint a vak bolondok, mintha nem is az adott járm? kívánatosabbá tételén lenne a hangsúly, sokkal inkább a felt?néskeltésen és a polgárpukkasztáson.

Egy igazi Bosozoku-stílusú motorkerékpár elmaradhatatlan alkatrésze a hatalmas, általában minél hosszabb és minél veszélyesebb végz?déssel ellátott, minden hangtompító berendezését?l megfosztott kipufogórendszer – á la kályhacs? – amely akkor arat igazán átüt? sikert a törzs tagjai között, ha a lehet? legszörny?bb tónusban, és minél hangosabban szólaltatja meg az elé biggyesztett motorkerékpárt.

Egyébként a törzsek egyik kedvenc elfoglaltsága a motorénekeltetés – a fentiek ismeretében nem nehéz kitalálni, hogy miért alakult ez így. A motorénekeltetésnek nincs sok szabálya, a lényeg, hogy az éppen énekeltet? bandatag próbáljon minél jobban egy általa favorizált, lehet?leg a hallgatóság által is ismert zeneszámhoz igazodni, azt motorjának hangjával leutánozni…

El lehet képzelni az ily módon szület? „muzsika” m?vészi értékét, mindenesetre az átszellemült fejjel, epilepsziásokat megszégyenít? frekcencián gázkart rángató törzstagok látványa felettébb szívderít? tud lenni az európai szem számára.

További elengedhetetlen Bosozoku-stíluselem a valamilyen formában megtoldott, sissy-bar szer?en felfelé kunkorított vég? nyereg, a magasra felstócolt, az összképbe minél kevésbé ill? hatalmas fejidom, illetve a minél felt?n?bb fényezés. Utóbbi elmaradhatatlan stíluseleme a harcra kész Japánt szimbolizáló felkel? nap, és a törzsazonosító kanjik – ezeken felül pedig bármit szabad.

És ugyanez igaz a Bosozoku törzsek közlekedési moráljára is. Piros lámpák? Gyalogosátkel?k? Autókkal tömött sorok? Egy igazi Bosozokunak mindezek elhanyagolható jelent?séggel bírnak, s?t, az igazán unatkozó törzstagok általában a forgalommal szemben motorozva igyekeznek visszanyerni éberségüket.

Egy autentikus törzs kétféleképpen szokott közlekedni a Japán városok utcáin: gyök-kett?vel, vagy halálmegvet? sebességgel. Ez még nem is lenne szokatlan, hiszen láthattunk már mi is belvárosban pöfög? motoros bandát vagy többsávos sugárutakon gyorsuló eszementeket, de a Bosozoku tagok valahogy mindig „véletlenül” a nem odaill? magatartást választják. A városközpontokat el?szeretettel képzelik versenypályáknak, a nyílt terepen pedig szándékos cammogásukkal okoznak hatalmas dugókat – ezért kapott minden Bosozoku-menet rend?ri felvezetést a hetvenes-nyolcvanas években.

Ezért, és persze a bandák féken tartása végett. A Bosozoku ugyanis nem csak a motorozásról és a motorok „szépítésér?l” szól, hanem arról is, ami általában minden egyéb kultúra motoros bandáira is jellemz? kisebb-nagyobb mértékben: az er?szakról.

Ugyanis a magasan hordott japán lobogó és munkásosztálybeli hovatartozásukat jelöl?, általában meztelen fels?testen hordott fehér munkásköpeny mellett a bandák közkedvelt kiegészít?je a fakard (Japánban nem pont játékszerként tekintenek rá…), kés?bb a baseballüt?, vagy egy darabka lánc, de egy pár magas szárú betétes bakancs is komoly fegyvernek számított egy Bosozoku-lábon, persze csakis bet?rt nadrágszárral.

A bosozokuk azonban kezdenek elt?nni. Húsz éve még rend?ri kíséretet kaptak volna bármelyik japán városban csak nehogy bajt okozzanak, bezzeg manapság az a néhány, a régiekhez képest közel sem annyira agresszív banda lassan már össze sem gy?lhet legálisan. Id?vel ebb?l a szubkultúrából sem marad majd más kapaszkodó, mint azok az extrém megjelenés? épített autók és motorok, amelyek stílusa a felkel? nap országán kívül „valamiért” sehol máshol nem volt képes megvetni lábát…