Szöveg és képek: Fazekas Gyula
Zürich, 2013. július
Valami fesztivál okán támadt sokadalom közepén ücsörögtünk a város nevét visel? tó partján. A langy nyári melegben épp megváltani készültünk a világot, amikor megtudtuk, hogy alkalmi beszélget?társunk, Helga szín-designeri tevékenysége abban merül ki, hogy az ingatlan árának bizonyos százalékáért megmondja, hogy melyik szoba milyen szín? legyen. Ép tudatunk meg?rzése érdekében indokoltnak láttuk még pár sör azonnali magunkhoz vételét. Ez más módon ugyan, de mégiscsak befolyásolta a valósághoz való viszonyulásunkat. Ebben az állapotban sikerült felvetnem Kopasz barátomnak, hogy nem megyünk-e el jöv?re a TT-re?! Persze, hogy vállalkozott rá.
A következ? nyolc hónap Man szigeti túránkkal összefügg? el?készületei könnyedén foglalhatók össze egyetlen üres szóközben: { }
Március végén jött az érdekl?dés Svájcba szakadt gyerekkori barátomtól: „Na, mikor indulunk?” Jesszusom! Már három éve is csücskös volt január elején kompjegyet szerezni! ?rült tempóban irány a Steam Packet honlapja. Végülis június 1-jén 23 órai liverpooli indulással, 5-én reggel 5:30-kor vissza, és már megint heyshami érkezéssel lett két motornak és motorosnak helye a hajón. Annyi büszkeséggel töltött el a komp kapcsán elért siker, hogy a szállás vonatkozásában nem éreztem az id? sürgetését egészen április végéig, amikor két lábon járó svájci lelkiismeretem ismét érdekl?dött a dolgok állása fel?l.
Hopp, mivel el?z? munkahelyem és jómagam a kölcsönös el?nyökre való tekintettel szakítottunk, semmilyen korábbi címem, elérhet?ségem nem maradt meg a Man szigetre. Valami céges szokásjogra hivatkozva megtartották az addig rendelkezésemre bocsájtott számítógépet. Így ismét szétszórtam úgy negyven emailt, hátha… Mivel csak sajnálkozó elutasítások érkeztek, kezdtem felkészíteni magunkat arra, hogy idén „lazy camper”-ként oldjuk meg a szállást. Ebben a formában készen felállítva kapod a sátrat, hálózsákostul, székestül, mindenestül. Olcsónak nem nevezném, mert két f?nek öt napra 380 font.
Egy április végi éjjel lefoglaltam egy sátrat, de máig nem tudom miért, visszautasították a bankkártyám. Mindegy, majd holnap megoldom – gondoltam. Reggel egy email várt, melyben mélységes elnézésemet kérte egy bizonyos Richard, amiért csak most tud válaszolni a kérésemre, mert épp Kenyában van, ám 400 fontért szívesen elszállásolna minket négy napra. Ismerve a Man szigeti id?járást, illetve a szállások foglaltságát ilyen tájt, ez a fordulat a csoda kategóriába tartozott. Én ott és akkor szenté is avattam Ricsit. ? egyébként egy másik Richard, de legalább annyira kedves, mint 2011-es házigazdám.
Még hagytam pár hétig kifolyni az id?t az ujjaim közül, de néhány nappal a május 30-i indulás el?tt lefoglaltam a Calais-i szállást és az oda-vissza útra való Eurotunnel helyeket is. Érdemes ezt az átkelési formát választani, mert 70-90 euro között van oda-vissza – id?ponttól függ?en – ha öt napon belül megfordulsz, és ez csak 10-20 euróval drágább, mint a komp, ám a harmincöt perces menetid?vel a hajó nem képes versenyre kelni.
Az útitárs
Május 30-án kicsit döcögve indult a napom, de végül 11-kor elhagytam a várost. Egy kisebb, hatvan kilométeres kerül?t leszámítva csont nélkül futottam be feuchtwangeni szállásunkra. Itt találkoztunk Zürichb?l indult Kopasz barátommal, aki huszonhat éve t?lem kapott beceneve ellenére rengeteg göndör fürttel rendelkezik.
Május 31-én hosszú nap várt ránk: Calais-ig kellett eljutnunk, ami nagyjából 800 km autópályán. Az el?z? napi 860 km után nem t?nt annyira csábítónak, de letudtuk. Érdekes tapasztalat, hogy 130-160 km/h tempó között épp annyival fogyaszt jobban egy Ducati Streetfighter 848 egy Honda CB1300-hoz képest, mint amennyivel kisebb a tankja, így tökéletes összhangban váltak szükségessé a „bokszkiállásaink”.
Aznapi szállásunk a Premiere Classe nev? hotel volt. Mondják, hogy a látszat néha csal. Itt a látszat nem csalt, a név annál inkább. Egy éjszakára megtette, de elég nyomasztó egy épület.
Másnap reggel 7:20-ig kellett kiérnünk a check-in kapuhoz, így gondoltuk, 7-kor elég elindulni a motorral öt percre található helyhez. Igen, csak nem nekünk. Sikerült nagyjából az összes keresztez?désben rossz irányba fordulnunk, így egyre idegesebben és természetesen egyre eszeveszettebb tempóban száguldoztunk a Calais-t környez? utakon. Végül nagy leveg?, Google Earth, és hipp-hopp ott is voltunk. Tudom, tudom, kezdhettük volna mindjárt ezzel, de el?z? este a térképen úgy t?nt, csak öt perc. Á, az megy fejb?l is – gondoltuk. Nem ment.
Beszálláskor az érkezési oldali határ?rök is ellen?riznek. Az angolok elég bizalmatlanok, de ki lehet bírni. A vasúti kocsi rettenetesen egyszer?, valószín?leg ezért hibátlanul m?ködik. Bevezényelnek, végigcsorogtok, negyvenöt fokban neki parkoljátok a motort a padkának, egyesben hagyjátok, oldalsztender és jó napot. A visszafele úton összeakadtunk egy hatvan év körüli, svájci, Gold Winges manusszal, aki nem hitte el, hogy egyáltalán nem kell kikötni a motorokat. Magyarázott valamit arról, hogy egy tükör is milyen drága a vasához, de láthatta rajtunk a magabiztossággal vegyes érdektelenséget, mert hamar abbahagyta.
Svájci rögzítéstechnikus
Paránk a „keep left” problémáját illet?en végülis kezelhet?nek bizonyult. Annyira profin vezetnek rá a vonattól az autópályára, hogy esélyed sincs hibázni. A párhuzamos közlekedés a pályán meg jó iskola a városi megpróbáltatásokhoz. Nem mondom, az els? néhány tankolás alkalmával jelent?s processzor-igény? a dolog, de m?ködik. Mondogasd magadban a keresztez?déshez közeledve, hogy jobbra-balra, jobbra-balra, jobbra-balra, ez segít a körültekintés sorrendjének fejben tartásában.
A benzin mocskos drága Angliában, különösen az autópályák mentén. Olyan 550-570 Ft/liter. Ezzel érdemes kalkulálni már induláskor. Illetve a tapasztalataim szerint a városi közlekedésben udvarias angolok az autópályán képtelenek más sávban közlekedni, mint a legbels?. Ezen magatartásukon az a körülmény is csak ritkán volt képes változtatni, ha a küls? sávok lényegében üresek voltak, és az egyértelm? el?zési szándéknak megfelel?en kicsi követési távolságot tartottunk mögöttük.
Az id?járás kegyes volt hozzánk, semmi es?, 16-22 fok. 15 órára értünk Liverpool kiköt?jébe. Itt letudtuk a még Feuchtwangenben vásárolt 3,70 euró/sixpack söreink utolsó darabjait. Héééé, mire ez a felhördülés?! Nem is volt rossz. Check-in 21 órától volt, így tekeregtünk, sörözgettünk a környéken. A város még mindig durva, és mi tagadás ronda is, ám valami furcsa oknál fogva még a kiköt?ben sem szabad nyilvános helyen sörözni. Legalábbis mi magunkra vontuk a közrend ?reinek rosszallását. Mindegy, már úgyis elfogyott, mire odaértek.
Liverpooli gyülekez?
Várakozás közben csak gy?ltek és gy?ltek a motorok és a motorosok. Egy jó tanács: ha korán érkezel és be tudsz állni legel?re, egy id? után akkor is vidd oda a kinyomtatott visszaigazolásaidat a fülkében üldögél? emberhez, mert ennek hiányában nem lesz beszállókártyád. Nem óriási baj, de ha több száz motoros egyszerre megindul a rámpán lefelé, már nagyon nehéz lesz pótolni.
Egyszer csak magyar szóra lettünk figyelmesek. Két srác volt Budapestr?l. Egyik?jük CBR600F-fel érkezett, a másik motort a nagy tömegben nem láttam. Sajnos a korom és a sörök miatt már nem tudom felidézi a nevüket, ami miatt itt és most kérek t?lük elnézést.
Tovább tekeregve a tömegben ismét hazai szó ütötte meg a fülünket. András és barátja egy viharvert Kawasaki ZX12-vel érkeztek Londonból. Állításuk szerint egy helyi érdekeltség? busszal lefolytatott semi-contact küzdelem keretében rogyott meg a vas eredetileg makulátlan esztétikuma. Mindketten évek óta Angliában élnek. András egy energia-atombomba volt. A hajón – bár már hajnali 1 óra volt, és egy szót sem érthettek utastársaink abból, amit beszélünk -, szinte mindenki d?lt a nevetést?l, miközben jobbnál jobb sztorikat adott el?.
Hajnal kett?kor kikötöttünk és felhívtuk Richard apukáját, mert házigazdánknak Londonba kellett utaznia. A korai id?pont és a tipikus angol apró szem?, s?r? es? ellenére öt perc múlva megjelent egy jófej manx, milliószor elnézést kért, hogy várnunk kellett néhány percet, majd elvezetett minket douglas-i szállásunkra. Itt ért az egyik legnagyobb meglepetés bennünket: nem egy szobát kaptunk külön ágyakkal, vagy két külön szobát, hanem ránk hagyták az egész házat négy napra. Király!
Reggel nem aludhattunk sokáig, mert versenynap volt, így 9-10 között volt várható, hogy lezárják a pályát. Kapkodtunk, rohantunk, ám indulás el?tt gondoltam, ellen?rzöm a neten a helyzetet, mert elég szomorúnak t?nt az id?. Úgy is volt, 12:00-ra halasztották a kezdést. El? a navigációt és irány a Mountain Course! Találnunk kellett valami jó helyet. Zergéket meghazudtoló ügyességgel kellett eljutnunk Ramsey-be, mert a hegyi szakaszt már lezárták, ám a GPS tudni vélte a tutit. Nos, odaértünk, de egy triál motor praktikusabb lett volna…
Ramsey
A Parliament Square-nél egy benzinkút és egy Mazda szalon ölelésében sikerült tábort vernünk. Itt egy hosszú egyenes végén derékszög? jobbos, ami még magyar viszonyok között is csak másodrangú útmin?ségnek megfelel? burkolattal rendelkezett. Gondoltuk, ez elég látványos lesz. Nem lett. Legalábbis nem adta vissza azt a hihetetlen tempó okozta érzést, amit vártunk t?le. Három éve szerencsésebben választottam helyszíneket.
Azért itt is volt valami érdekes, ami sokat mond a versenyr?l, a szigetr?l, a hagyományokról, az itteni emberekr?l. Történt, hogy a szemközti kordonnál felt?nt egy anyuka. Babakocsit tolt, benne egy másfél éves forma kislánnyal, mellettük a négy-öt év körüli nagy tesó nyargalt Kawasaki pulcsiban. Mivel a küls? íven voltak, a motorok úgy egy méterre t?lük gyorsítottak ki. Megjegyzem, az ezt a futamot megnyer? Gary Johnson Triumph-ja olyan hangon szólt, hogy tán’ még a Jóisten is elgondolkodott rajta, hogy erre cserélje a jelenlegi mennydörgés hangját. Figyeltem, ahogy a kislány fájdalmasan felsír – gondolom, félelmében – a motorok hangját hallva. Erre az anyuka leguggolt mellé, magához ölelte, kezét a lányka fülére tapasztotta, így nyugtatva. Ebben a helyzetben maradtak a következ? húsz percben. Kegyetlen, érzéketlen, lelketlen? Talán innen nézve annak t?nhet, de onnan nézve egyáltalán nem. ?k ott ilyenek. A világ legkedvesebb és egyben talán legkeményebb népsége.
Az id?járás átrendezte a nap hátra lév? részét is, így a SSP600 futama után szünet, kavarodás, majd egy-egy kör edzés a TT Zero és az oldalkocsis indulóknak. Eközben volt id?nk sétálni a környéken. Nyugis, talán túlontúl is. Kopasszal abban maradtunk, hogy évi két-három hétig biztosan csodás itt, pláne ha épp akkor van a TT, de a maradék ötven hétben rettenetesen ingerszegény lehet.
Ramsey, Parliament Square, SSP600
A nap végén visszamotoroztunk Douglas-be, és kipróbáltuk a helyi pizzát. Az átlag angol konyhához viszonyítva kimondottan finom volt. A környéken ténferegve Kopasz kiszúrt egy éttermet: Puskas. Ez nem lehet véletlen. Természetesen magyar pár volt a tulajdonos, és a két szakács is hazánk fia. Emlékeim szerint hét-nyolc éve élnek itt, és ha valakit érdekel, hát fent vannak a Facebookon. Másnap itt vacsorázva újabb három, Tyco Suzuki pólóba öltözött magyarral találkoztunk.
A douglas-i kiköt? melletti útszakasz egy részét lezárják a nap végén, hogy motoros-autós show helyszínéül szolgáljon. A streetfighter show csalódást okozott. Lapos, lassú, töredezett volt, a trükkök nem bírtak egy csipetnyi egyediséggel sem. Nem úgy az öreg katonák Triumph-okkal el?adott hol vicces, hol akrobata mutatványai. Ugyancsak lebilincsel? volt az autós show. A TWR-t a szemünk láttára durrantotta szét a „m?vész”, legalábbis alaposan fellocsolta olajjal a pálya hátsó harmadát. Becsületére legyen mondva, nem hagyta élmény nélkül a nagyérdem?t, öreg, légh?téses Kawasaki blokkos, retro külsej? autójával továbbra is fenntartotta az érdekl?dést. Az öreg bakák által el?adott motoros mókázás méltó zárása volt a napnak.
Végre egy rendes, kiadós alvás következett.
Június 3. Bár ez a nap pihen? napnak indult a TT-n, de az el?z? nap és az edzés hetének kaotikus id?járása miatt aznap is volt verseny: az el?z? nap elmaradt Stock 1000 futama került megrendezésre. Mindegy, amiért igazából idén eljöttünk, nevesen, hogy végigmenjünk a Mountain Course-on, még teljesítésre várt. Így reggel felpattantunk és irány a kör.
Nagyon sok motoros volt az utakon. Többségük jó helyet akart az aznapi futamhoz, bár néhányan hozzánk hasonlóan a TT-élményt keresték. Az út mentén kihelyezett sebességkorlátozó táblák jelzik, hogy te most nem TT versenyz? vagy. A biztonság kedvéért néhány kézi traffipaxos rend?rt is kitesznek jól láthatóan a kritikus helyekre. ?k nagyon érzik a dolgot. Ez egyébként bármelyik rend?rre igaz. Ha nem leszabályzáson ropogó cs?vel érkezel egy-egy kanyarhoz, akkor igazából pont leszarják, hogy mennyivel mész. 60 mph/h helyett 80-nal vagy többel, nem számít. Ahogy tapasztaltam, csak az igazán veszélyes ?rülteket veszik ki. Mondjuk ZX12 András megvolt nekik, de ennek a fordítottja lett volna rendkívüli.
Bevallom, azel?tt nem tudtam, de az ún. hegyi szakaszt ilyenkor egyirányúsítják és no speed limit. Egy-egy rend?rautót meg kell el?znöd, de azok csak a pszichés hatás érdekében vannak ott. Ez a tény nekünk csak a szakasz felénél esett le, amikor a sokadik pocakos angol el?zött le a kanyar beláthatatlan küls? ívén. Ekkor a megvilágosodás boldog tudatával dugtunk vissza kett?t, hármat, és nosza. Szóval, ha láttad Conor Cummins horrorisztikus 2010-es bukását, akkor már láttad a helyszínt. Ám hidd el, fogalmad sincs a valós körülményekr?l! Ilyen nagy tempójú szakaszon, ennyire nem létez? bukózónáktól övezve, ennyire szar aszfalton, olyan tempóban menni ködben, párában…! Én 180-190-nél elvettem a gázt, mert az egyébként hibátlan motorom valami hihetetlen rodeóba kezdett, hála a körülményeknek. Nekem meg persze telement a gatyám. Mondom, történt mindez 180-nál. Ezek az ?rültek meg er?s százassal gyorsabban mennek itt. John, Michael, Guy, Conor és a többiek: „…és ezt így hogy?”
Visszaérve Douglas-ba az egyik templom kertjében gondoltuk a napot eltölteni. Ugyan szedtek belép?t, hét font, de biztosítottak minket, hogy jótékony célra fordítják. Cserébe volt pad, szék, WC, meleg konyha vállalható árakkal. Bár a f?tt marhájuk krumplival, párolt zöldségekkel rettenetes, mégis volt valami bája annak, hogy a világ leghíresebb utcai versenyét egy megszentelt helyr?l nézzük.
Templomkert, Douglas, ST1000
A futam után elugrottunk Peelbe, Kopasz barátomnak okvetlen szerettem volna megmutatni a várost. Sajnos az id?járás kegyetlensége itt is megmutatkozott, nagyjából tized annyian voltak, mit három éve. Kár, mert az akkori hangulat valami elementáris volt. Sör, csavargás, fényképezés. Ja, és megint elképedés a helyieken. Itthon a többségünk még a szélt?l is óvja a csemetéket. Ott volt vagy 17-18 fok, a tenger még annyi se, és 4-8 éves gyerekek a szül?k tekintetét?l kísérve ugráltak ki-be önfeledten a vízbe. Homokvárat építettek a parton, fröcskölték egymást a közkútból. Hiába, no, másképp m?ködnek az itteniek!
Este a magyar vacsora után hazamentünk, és bevallom, nem volt er?nk eleget tenni ZX12 Andris invitálásának az éjszakába nyúló sörözést illet?en. Mint egy kisgyerek, akinek túlontúl sok élmény jutott aznapra, leültünk, eld?ltünk, elaludtunk.
Szerdán még várt ránk a második SSP600 és a TT Zero futam. A Ballaugh Bridge-nél gondoltuk eltölteni a napot. Tudjátok, ott elég látványosan ugratnak, ám az odavezet? úton eszembe jutott a Bottom of Barregarrow ikonikus kanyarja. Ha rákeresel a Youtube-on, találsz rettenetet b?ven. Befékez, leparkol, helyet elfoglal. Téboly. 40-50 centire t?led kezdik a kanyart, ami a bakhátas út miatt eleve ugratással indul, ami miatt 30-40 centivel kijjebb érkezel a kanyar közepére a megkezdettnél, majd a „völgy” alján talajt fogsz, és próbálod úgy összeszedni az el?bb lekoppanó, majd vad kirugózásba kezd? motort, hogy be tudj fordulni, lehet?leg a gáz elvétele nélkül. A mez?ny eleje rettenetesen bevállalja és tudja, a közepe szintén bevállalja, de nem igazán tudja, ami félelmetesen látványos, a vége meg féktávon vissza is dug minimum egyet és úgy fordul be. Ha teheted, ide okvetlen menj el!
Botton of Barregarrow SSP600
Itt összefutottunk egy újabb magyarral, Péterrel, aki rendszeres szerz?je az egyik motoros portálnak. Eldumáltunk a TT-r?l, a szigetr?l, meg ilyesmikr?l, és nem lévén fuvarja, elvittem vissza Douglas-be. Eddig csak ötven kiló körüli lányok ültek a hátsó ülésemen, így egy újabb élménnyel lettem gazdagabb. Nagyon más a motor viselkedése, ha 100+ az utasod. A fuvarért cserébe Péter végig vitt minket a Grandstanden. Találkozhattunk McGuinnes-szel, Guy Martinnal – akit akkora rajongótábor vett körül, mint egy rocksztárt -, Conor Cummins-szal. Szóval m?ködött a barter. Ez volt az utolsó napunk, este korán feküdtünk, hisz reggel 5:30-ra ki kellett érnünk a komphoz.
Az élet úgy hozta, hogy házigazdáinkkal egy percet sem találkoztunk. SMS és email útján tartottuk a kapcsolatot, pedig a házban szétszórt fotók alapján csodás családja lehet Richardnak. Mindegy. A pénzt az asztalon, a kulcsot az ajtóban hagyva távoztunk. Egy ilyen kis szigeten nincs b?nözés.
Már megint rengeteg motor és motoros. Fel a hajóra, egy szem kötéllel a motor lekötöz, lehuppan, bóbiskol. Az ide úton egész komoly vihar volt, mégsem sérült meg egyetlen motor sem. Ki van ez próbálva. Egészen elképeszt? az a széler?m?-erd?, amit a Man sziget és Heysham közötti tengerszakaszon felépítettek. Heshamban tizenkét fok, es?. Persze mi mindenkinél okosabbak voltunk, és nem álltunk meg es?ruhát felvenni. Minek, hisz mindjárt úgyis eláll. Nem állt el. A következ? két órában tizenkét-tizenhárom fok, szakadó es?. El?bb a hit, kés?bb a „most már minek megállni” érzése miatt nem tettünk egyebet, csak húztuk a gázt, és fohászkodtunk a napsütésért.
London el?tt már tizennyolc fok és ver?fény. Úgy láttuk, jól állunk id?vel, így a giga dugók ellenére beugrottunk az Ace Cafe Londonba. Már a parkolóban sokkot kaptunk, ugyanis egész Britanniában lehetetlen eldönteni valakir?l hátulról, hogy fiú vagy lány. A hosszú haj, vagy a krumplis zsák sziluett nem dönt el semmit. Mi tagadás, mi magyarok igencsak el vagyunk kényeztetve. A pasik vállalhatók, a lányok gyönyör?ek. Erre itt egy angyali szépség? lány, gyönyör? formákkal, hatalmas Honda chopperrel. Gondoltam, a kivétel er?síti a szabályt, ám ahogy elhúzott az ötven kilós szépség a vagy háromszáz kilós monstrummal, a rendszámát látva megértettem mindent: lengyel volt az angyal.
Húsz perc üldögélés után, magunkba szívva a hely szellemét rádöbbentünk, hogy két és fél órára vagyunk a folkestone-i célunktól. Épp ennyi id?nk volt a vonatunk indulásáig. Felpattan, gázt rettenetesen húz. Egész úton rengeteg eltereléses, felújításos szakasz volt, de Angliában különösen sok. Így a végén már semmilyen szabállyal, vagy a nakedek által okozott nyaki fájdalommal nem tör?dve csak száguldottunk. Végül még néhány percet várnunk is kellett a check-inre.
A francia vámosok nem foglalkoztak velünk, betereltek és nosza. Calais-ban a már jól ismert szálloda. Másnap b? 800 km Zürichig, ott egy nap rekreációs jelleggel került eltöltésre. Mi tagadás, ráfért a seggemre. Vasárnap 11-kor indulás haza. Kopasz elkísért az osztrák határig, így az addigi navigáció humán oldalról került megoldásra. Innen egyedül nyomtam. 1020 km egy fenékkel autópályán. Érdekes, de kevésbé unalmas, mint autóval, ám fizikailag azért sokat követel. Útközben kísérleteztem, hogy hogyan lehetne a leggyorsabban hazaérni. Volt, hogy 180-200 km/h-val mentem egy tanknyi távon, volt, hogy 130-140 között. Kísérletezgetés közben eszembe jutott egy történet az osztrák autópályákon jár?röz? civil autós rend?rökr?l. Gondoltam magamban, ha most beleakadnék egybe, hát lenne z?r.
Bécs el?tt egy Audi A6-ra lettem figyelmes a tükörben. A hetedik érzékemt?l vezérelve visszaálltam a középs? sávba egy Reanult Coupé mögé, és felvettem a tempóját, ami picivel volt több a megengedettnél. Az Audi mögém sorolt. Így mentünk pár percig, majd megel?zött és elém sorolva felnyitott egy „Kérem, kövessen. Rend?rség” világító táblát a hátsó kalaptartóból. Levezetett a leállósávba. Kiszállt egy negyvenöt körüli hölgy és egy huszonöt körüli férfi rend?rigazolvánnyal a kezében. Álmomban nem gondoltam volna, hogy rend?rök. Mivel egy szót sem beszélek németül, kértem, hogy próbálják angolul. Szemük sem rebbent, ment nekik. Mosolyogtak, kedvesek voltak. A hölgyet sokkal jobban érdekelte, hogy fáradt vagyok-e, mint a gyorshajtásom ténye. A pasi jó alaposan végigmérte a motorom minden egyes, arra érdemes porcikáját. Különös tekintettel az autópálya matricára, a kipufogóra és a gumikra. Megjegyzem, nincs szívászaj csökkent?m és egy komplett, teljesen nyitott Akrapovic rendszer van a motoron. Pislantott kett?t és túllépett rajta. Mondta, hogy egy kicsit gyorsan mentem. Ja, mondom, de ez csak attól függ, hogy mióta követnek. Nevetett, és csak annyit mondott, húsz euró a minimum bünti. Odaadtam, kaptam nyugtát és jó utat kívántak. Az igazat megvallva annyira udvariasak voltak, hogy a húsz euró minimum fele már megérte azt, hogy találkozhattam két ilyen kedves emberrel.
Kilenc óra négy perc alatt értem haza fáradtan, boldogan. Hogy jöv?re nem megyünk, az biztos, már csak a kiszámíthatatlanul zord id?járás és a tetemes költségek miatt is. Kivárjuk, amíg vagy McGuinness vagy Michael Dunlop a huszonhatodik gy?zelem közelébe keveredik, és majd akkor. Joey Dunlop rekordjának megdöntésénél csak ott kéne lenni.
Hogy ez az egész ?rület sokkal több, minthogy néhány tehetséges bolond megkísérti a szerencséjét – íme a sziget más szemszögb?l való megközelítése.
Legutóbbi hozzászólások