Teszt: Aprilia Dorsoduro – vadnak született

A futóm?re egy rossz szavam se lehet. Ugyan a nyomócsillapítás nem állítható, de közútra nem is kell, mert tökéletesen összehangolt munkát végez az els? és a hátsó felfüggesztés, legyen szó városi zötyköl?désr?l, sima autópályáról vagy kanyargós mátrai szakaszról. A lágy rugókarakterisztika elég komoly negatív rugóutat eredményez, ami hétköznapi szóhasználattal toleráns futóm?vet jelent. A hasmagasság több mint elég, ezért én az alacsonyabb súlypont érdekében valószín?leg lejjebb ültetném a gépet az els? villa beengedésével és a hátsó rugó el?feszítésének csökkentésével. Legalábbis megpróbálnám.

Utassal már nem szerettem ennyire közlekedni. Persze azt a motort még nem találták föl, amit utassal kellemesebb vezetni, mint nélküle… A lényeg, hogy minden fékezéskor olyan érzésem volt, mintha csavarodna a váz. Lehet persze, hogy csak én voltam becsavarodva, de valószín?bb, hogy az öntött alumíniumból és hegesztett acélcsövekb?l kombinált ultrakönny? váz csavarjain kellene csak ellen?rizni meghúzási nyomatékot.

Apropó fékezés: nagyon komoly a lassítóberendezés kinézete, a fékhatás is tökéletes, de extrém helyzetekben az adagolhatósággal azért baj van. Mondom, csak széls?séges esetekben, például els?kerekezésnél.

Supermoto-pályán is szerettem volna kipróbálni a Dorsodurót, de a néhány nap alatt, amíg nálam volt, nem sikerült szabad pályaid?t organizálnunk. De nem is oda tervezték ezt a városi vagányt, ahhoz túl szelíd a kedves. Valamivel több agresszióra számítottam Sport fokozatban, emiatt kicsit csalódott vagyok. Két-három darab ezresért tuti adnak hozzá kisebb els? lánckereket, amivel a végsebességb?l sajnos veszíteni fog, de legalább gázra lehet majd egykerekezni vele, ahogy azt egy ilyen kiállású masinától elvárja az ember…