Hirdetés
Kezdőoldal Sporthírek sporthirek-masversenyek Bitti els? látogatása a Man szigeten

Bitti els? látogatása a Man szigeten

Hirdetés

‘Üdvözlök mindenkit, kissé vegyes érzelmekkel, de örömmel jelentem, most már biztos résztvev?je vagyok a 2006 –ban megrendezésre kerül? hírhedt Isle of Man TT versenynek. Az egész kiutazás rendkívül hirtelen történt és álomszer? volt. Meghívtak ugyanis mint híres és esélyes newcomert az ilyenkor szokásos, a verseny el?tt nyolc héttel minden évben megtartott, nagyszabású világsajtó- tájékoztatóra.

Már ett?l a tényt?l egy kicsit megszeppentem, mert nem értettem mit keresek én ott a rengeteg, általam Istenként tisztelt többszörös TT gy?ztesekkel a pódiumon riportot adva, amit a helyszínen sokszáz ember hallgatott végig egy nagy teremben. Mindenesetre ezt az akadályt vettem a legkönnyebben és jó volt hallani a bemutatásomkor, amikor sorolták Daytonától az összes endurance versenyemig a nemzetközi sikereimet. Akkor végre visszatért az önbizalmam.

A legelejér?l kezdem. Rém hosszú utazás után megérkeztünk a Man szigeti reptérre ahol a rendez?kt?l két ember várt ránk. Rám és a manageremre, Petró Lajosra illetve egy AMÁ-s vetélytársamra, Jeremy Toye-ra. A repül?n azt gondoltam, hogy majd két 40-45 év közötti angol úriember fog minket várni, hiszen eddig velük tárgyaltunk e-mailen nagyon fontos kérdésekr?l. Ehelyett két huszonéves suhanc, Paul és John várt ránk, akik az egész hétvége alatt gondoskodtak arról, hogy jól érezzük magunkat. Nagyon kedves emberek, de ez a kedvesség jellemz? a sziget összes lakosára, óriási jókedvvel megf?szerezve. Én a több napos túra után „csodaszigetnek” hívom ezt a csöppnyi kis földrészt. Mindenki gondtalanul mosolyog és örül az életnek, Ami frenetikus érzés, Istenként tisztelik a szigeten induló versenyz?ket. Számomra az els? ismeretségek a helyi nagy sztárokkal nagyon meglep?ek voltak, ide sorolom David Knightot is, a 2005 évi enduró világbajnokát, John McGuiness, és Adrian Archibald mellé. Ezek a fickók ugyanis nem könnyen mondom ki, de sokkal keményebbek és ?rültebbek mint Én. Viszont addig bátorítottak míg a kint tartozkodás végére én is teljesen meghülyültem. Azóta úgy élek minden nap, mint ?k. Mintha az lenne az utolsó napom.

Szakmai szempontból id?rendi sorrendben a következ?k történtek velünk. Az els? teljes napon egy húzósabb este után lassú tempóban, a kritikus részeknél megállva jegyzetelnünk kellett azt amit a sztár oktatónk mond. (úgy érzem enélkül biztos kudarcra lettem volna ítélve, tehát nagyon hasznos volt. ) A pályával való részletes ismerkedést Jeremy Toye, Petró Lali és Én a komplett örült McGuiness-szel egy N csoportosnál komolyabb rally autóval kezdtük meg, bár el?re figyelmeztettek, hogy nem szabad beülni a McGuiness mellé mert bolond! A hatodik mérföld után a jegyzetfüzetek, kamerák és diktafonok hevertek mindenütt a kocsiban és jajveszékelve kiabáltunk, hogy azonnal álljon meg mert így nemcsak a pályát nem tudjuk megírni, hanem még meg is döglünk a verseny el?tt. Bizton állíthatom, hogy nem véletlen az, hogy ez a derék jó ideiglenes oktatónk tartja a mai napig a brutálisan gyors 205 km/h átlag sebesség? rekordot. Ezt normális ember nem igen hiszem, hogy meg meri csinálni.

Utána végre átülhettem a világ legaranyosabb TT gy?ztese és legjobb tanára Richard Quayle mellé, az ? buszával mindent teljes aprólékossággal fel tudtunk jegyzetelni, csak az az igazság, hogy így kiszakaszolva egy 64 km hosszú pályát nagyon nehéz végig összpontosítva és figyelve megjegyezni. A harmincadik kilóméter után mindnyájan azt hittük, szétrobban a fejünk a túlzottan sok aprólékos információtól. Amit persze most már nagyon hasznosnak tartok. Tehát egy fél órás szünet után folytattuk a pályafelírást majd egy óra engedélyezett pihen? után kikérdezték t?lünk, hogy hogyan kell abszolválni a tizenöt legveszélyesebb pontot. Ez 90 %-osan sikerült is.

És itt gondolom, hogy nagyon meg fogtok lep?dni, az összes kritikus pontnál így kezd?dik a mondatunk: itt kb 300-ról nem kapcsolsz vissza, érinted a járdaszegélyt jobbra, balra, majd megint érinted a padkától 10 cm-re, elugrasz, majd a végén egyet visszakapcsolsz 5.-be és anélkül, hogy látnád, hova érkezel beengeded a motort a falak közé úgy, hogy már szép finoman adagolva a gázt már megint csonton vagy és csaphatod neki a hatodikat. Megdöbbent? volt, hogy amikor ezt felmondtuk, addig még csak lépésben mentünk a pályán.

Másnap azonban ránk tört a HALÁLFÉLELEM. A szuper jól sikerült esti sajtótájékoztató után, reggel 9 kor Jeremy Toye és én egy N-es autóval, felváltva vezetve egymásnak segítve a navigálásban, körözgettünk. Lakott területeken kív?l a szigeten nincs sebességkorlátozás, ezért nyomtam a kocsinak ahogy csak bírtam, egyszer be is estem a hátuljával egy árokba, de a kaliforniai versenyz?társam meg sem rezzent. A megdöbbentö és félelmetes az volt, hogy ahol kocsival kb 70-80- mérfölddel már nagyon sok volt a tempó, ott a feljegyzéseket és az on board kamerákat megnézve, rá kellett jönnöm, hogy 100 azaz SZÁZ mérfölddel gyorsabban kell menni motorral ahhoz, hogy legyen eredmény . Ez a tény számomra még feldolgozhatatlannak t?nik.

Egy biztos a pálya él?ben rettenetesen félelmetes és nagyon megijedtem t?le, ez nagyon er?s érzés bennem, ennél viszont még er?sebb az a vágy, hogy teljesítsem a feladatot és ha ez sikerül, büszkén nézhetek majd a tükörbe. Igazi kemény versenyz?ként. Remélem sok bíztató magyar szót hallhatok majd a versenyen, mert minden egyes szurkoló csak elszántabbá fog tenni.

Támadás!’

Bitti11